Nos. Lementek a 2018-as választások, FIDESZ kétharmad van újra, ma (2018.04.14.) tüntetés, a figyelőben megjelent a Soros lista, bezár a Magyar Nemzet, elhallgat a Lánchíd Rádió és továbbra is feszülten várjuk a jogi és erkölcsi elégtételt. Láthatóan mindenki konstatálta az eredményt, győztesek és vesztesek egyaránt. Röviden szeretném összefoglalni, mit jelent ez az eredmény a parlamenti és parlamenten kívül rekedt pártoknak, a magyar társadalomnak és úgy általánosságban nekem. A Fidesszel nem foglalkoznék, sikerük kulcsa sok összetevőből áll. Általánosságban a tartós bérnövekedés, a gazdasági stabilitás, a hatékony propaganda a közmédia és a bulvár hadrendbe állításával, az ellenzék megosztása, a valódi nemzeti érdekek egy részének sikeres képviselete a nemzetközi porondon, a mélyszegénységben élők helyzetének vitatható, de eredményes normalizálása a közmunkaprogram és a szociális juttatások segítségével, az idősek szavazatainak megvásárlása a nyugdíjemelésekkel, utalványokkal, a devizahitelesek megsegítése és a korábbi kormányok valóban kapitális mulasztásaira és ballépéseire való állandó hivatkozás. Ezek ellensúlyozzák a jogállamiság leépítését, a korrupciót, a állami vagyon módszeres osztogatását és a valóban gusztustalan uszítást és gyűlöletkeltést. De most következzen az ellenzék. Mit sikerült nekik állítani a kormány korrupt de hiteles identitásával szemben.

MSZP-P-DK

Ezekről a pártokról nem tudok külön-külön beszélni. A baloldali ellenzék egy DK frakcióval kiegészülve a küszöböket éppen, hogy megugorva bejutott a parlamentbe. Szeretnék gratulálni, és további jó munkát kívánok. Részben ezt a három, vagy inkább kettő pártot tartom felelősnek az újabb kétharmadért és az ellenzékiség, továbbá a baloldaliság megcsúfolásáért. Ha ezek a pártok a holnapi nappal megszűnnének, vagy valamilyen csoda folytán elveszítenék a társadalmi támogatottságukat, el lehetne kezdeni felépíteni a 21. század baloldali pártját. Mondjuk ki nyíltan újra és újra, míg unásig nem ismételjük, Gyurcsány Ferenc a Fidesz malmára hajtja a vizet, bármit is tesz, bármibe is fog. Összegyurcsányozza az összefogást, az ellenzéki kooperációt, a tüntetéseket, a parlamenten kívüli politizálást, kiváló érzékkel mindenbe beleártja magát, ami a kormány-ellenes, ezzel gyakorlatilag ki is veszi a szelet minden érdemi kezdeményezésből. Az MSZP-től pedig nem várhatunk mást, mint a legendás inkompetenciát, Botka László igaznak tűnő vádjai után, melyek szerint a fél párt már a Fidesz zsebében van, valószínűleg sokkal többet nem is szeretnének. Most ők ülnek a parlamentben. Ugyan ezt mondtam 2014-ben is, nincs új a nap alatt. Évről évre zsugorodó szavazóbázisuk egyszer végleg eltűnik, akkor majd lesz miről beszélni. Addig is, akár felvásárolták őket, akár nem, ők a Nemzeti Együttműködés Rendszerének udvari ellenzéke. Jelenlétükkel és népes frakciójukkal valójában Orbán Viktor tevékenységét legitimálják. A rájuk leadott szavazat nem eredményezhet kormányváltást.

JOBBIK

A gyalázatos kezdetből igyekezve kivakarva magukat, a radikális párt egyre kevésbé radikális. Az utóbbi négy év az építkezésről és a rombolásról szólt. Lerombolni a gárdista szobrát és felépíteni az européer jobboldaliét. A konszenzuskereső, nemzeti, középre húzódó, polgári jobboldali pártot szerettek volna látni a 2018-as választásokra. Ez így-úgy sikerült, azonban a hitelességgel vannak és voltak problémák. Ma a Jobbik a legnagyobb ellenzéki párt. Jobbról nem sikerült előznie a Fideszt, de cserébe középről sem. Vona Gábor pártelnök lemondásával veszélybe kerülhet ez az új irány, így kíváncsian várom visszatér-e a párt a 2010 előtti gyökereihez, magához ölelve újra Gaudi-Nagy Tamást, Morvai Krisztinát, Orosz Mihályt és Novák Elődöt? Vagy végrehajtják a megkezdett néppárti fordulatot és következetesen kiállnak mellette, identitást kovácsolva belőle. Amilyen űrt a Fidesz a polgári Magyarországtól való eltávolodással hagyott, könnyen lehet, hogy azt a Jobbik töltse be. A parlamenti jelenlét azonban ismét nem jelent semmit, a kétharmados többséggel szemben többet kell felmutatni, mint egy szemöldökcsipeszt és egy vizslás szelfit. Azt azonban ki kell jelenteni, hogy a Jobbik legalább nem a NER része. Egy 21. századi párt, amelyik, ha jó úton halad, a vidéket is megszólítani tudó polgári párt válhat belőle. Ahogyan azonban a magyar viszonyokat ismerem, lehúzza őket is a mocsár és semmi nem úgy alakul majd, ahogy azt én elképzelem.

LMP

Valóban ez a kicsit több mint öt százalékos párt lenne a kerékkötője az ellenzéki összefogásnak? Valóban egyszerű az LMP-re ráverni az újabb kétharmadot, azon számolgatni, hogy éppen ennyi és annyi százalékot vettek el az „esélyes” baloldali jelölttől. Még jó, hogy tudjuk, hogy a választók nem így gondolkodnak. Azok az emberek, akik a taktikai szavazás és egyéb portálok segítségével kiokoskodták, hogy a körzetükben az MSZP vagy a DK a legesélyesebb ellenzéki jelölt, és ennek ellenére az LMP-re szavaztak, soha a büdös életben nem adták volna le a voksukat ezeknek a pártoknak a jelöltjeire. Az LMP szavazók körében, nem én állítom, hanem a politológusok, nagyon magas a DK és az MSZP elutasítottsága, a jelöltek visszalépésével csak azt érték volna el, hogy be sem jutnak a parlamentbe, lemondva a töredékszavazatokról. A komplett ellenzéki sajtó, az indextől a 444-ig, ennek ellenére páros lábbal szállt bele a zöld pártba. Megjegyezném, hogy van miért kritizálni őket, de egyáltalán nem a választási kooperáció elutasítása miatt. Inkább azért, mert Schiffer András visszavonulásával lényegében bebizonyosodott, hogy nem lehet más a politika. És ezt nem látták be, a mai napig.

EGYÜTT

Csepelen győzelem, de listán nem lett meg az egy százalék. Így vissza kell fizetni a párttámogatást. Most hagyjuk azt, hogy Juhász Péter számlaszámát már mindenki fejből tudja, azt is, hogy mire költötték el a közel 190 milliós állami támogatást úgy, hogy az utolsó napokban is olyan kampányfilmmel jelentkeztek, amiben Szél Bernadettet mocskolták. Megjelent a groteszk jelenet a fejemben, amelyben Szabó Szabolcs a közös kasszába szolgáltatja be képviselői fizetését, kiadásairól az Együtt székházában (Szigetvári Viktor pincéje) nyilvántartást kell vezetnie, költekezéseiről számláit be kell mutatnia, szolgálati autójából pedig kiszivattyúzzák a benzint, majd igazságosan elosztják az 5 elnökségi tag között. Viccet félretéve, nem siratom meg azt a pártot, amelyiknek nincs valós társadalmi támogatottsága. Juhász Péterrel, mint ellenzéki politikussal, a kampány előtt még meg voltam elégedve, a kampány alatti húzásával sikerült elbizonytalanítania, azt azonban kijelenthetem, hogy nem fogom hiányolni a pártot Magyarország politikai térképéről. Bajnai Gordon után eltűnhettek volna már sokkal korábban, valódi alternatívát nem nyújtanak, súlytalan vezetésük nem tűnik kormányképesnek. A kampány utólagos közösségi finanszírozása számomra visszás. Természetesen, aki önként támogatja őket, az támogassa, azonban a politika pártok felelőtlen vezetése nem közügy, nem tartom annak. Ha valaki csődbe viszi a pártját az viselje a következményeit. Ennek az akciónak a keretében összegyűjtött adomány sokkal jobban mutatna például a Bihari utcai lakók kilakoltatása ellen küzdő civil szervezeteknél.

és végül

MKKP azaz a MAGYAR KÉTFARKÚ KUTYA PÁRT

Gratulálok az egy százalékhoz. Őszintén. Az egyetlenek, akik a párttámogatást valóban hasznosan költötték el. Karitatív célra ajánlották fel, majd megpályáztatták és el is költötték annak megfelelően, transzparens, korrekt, becsületes módon. Nyilván őket is betalálták a véleményvezérek, hogy ők tehetnek a kétharmadról. Természetesen ezáltal még szimpatikusabbakká váltak a számomra. A politikai osztály elleni küzdelem frontján a kétfarkúak az „antipolitikával” támadnak, a groteszk és a szatíra eszközeivel. Már a Mogács interview után éreztem, hogy ez egy sikertörténet, de nem gondoltam volna, hogy eddig eljutunk. Csak így tovább. Járdák, buszmegállók és üresen árválkodó plakáthelyek várják a párt kreatívjainak a közreműködését egy humorosabb, szórakoztatóbb, igazabb Magyarország megteremtésének útján. Remélhetőleg a hőn áhított rendszerváltás egyik mérföldköve lesz majd ez a mozgalom, ami a komplett politikai garnitúra ellen visel hadat békés és szimpatikus eszközökkel.

#senkisemkerte

Ennek a cikknek a keretében egy 21. századi kettős mérce kialakulásának a körvonalait szeretném bemutatni. Különös tekintette az Isztambuli Egyezmény által felvezetett kettős mércére a családon belüli és kapcsolati erőszak vonatkozásában.

Bár Magyarország ilyen értelemben „kevéssé progresszív”, nálunk is megfigyelhető a feminizmus úgynevezett negyedik hullámának hatása. A szüfrazsettek célkitűzései és heroikus küzdelme a nők elismeréséért, egyenjogúságáért és a választójogért már a múlté. Számos post-feminista gondolkodó, köztük Dorothy Chunn, post feminista társadalomról beszél, melyben a feminizmus alapvető célja, a „gender – equality” beteljesedett. Az újhullám, a feminizmus negyedik hullámának képviselői a közösségi média segítségével azonban új ügyeket helyeztek a fókuszba, köztük a munkahelyi és utcai zaklatás, a bérkülönbség és az úgynevezett rape culture elleni küzdelmet és női kvótát. 2017 decemberében a Time Magazin a #MeeToo kampányt nevezte meg az év emberének. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy ezt a címet   Adolf Hitler (1938) és Joseph Stalin (1939 és 1942) is elnyerték. Magyarországon, a hollywoodi Weinstein botrány begyűrűzésének következtében, Sárosdi Lilla színésznő vallott, majd sokan követték, köztük olyan hiteles személyiségek, mint Gurmai Zita és Baukó Éva. Komoly kérdések merültek fel a jogállamiság kereteinek és az ártatlanság vélelmének lábbal tiprásáról és ellenérvként a vélt vagy valós áldozathibáztatásról. A vád, az ítélet és a végrehajtás a közösségi média felületeire korlátozódott, a trauma és a sérelem fogalmai elválaszthatatlanok lettek egymástól. A jobb sorsa érdemes #MeeToo mozgalom véleményem szerint egyszerű boszorkányüldözéssé silányult, melynek eredményeképp egy walesi miniszter, Carl Sargeant, bizonyítékok nélküli felfüggesztését és kirúgását követően öngyilkos lett. Ebben a terjedelemben természetesen nem lehet megvonni a #MeeToo kampány mérlegét, azonban korunk feminizmusának radikális vonásaira rávilágíthatunk. A megkérdőjelezhetetlen vád, egyben az ítélet is, az áldozathibáztatás bélyegével sújtva mindenkit, aki számon kéri a jogállamiságot és az ártatlanság vélelmét.

A következőkben felvezetem azt a dokumentumot, amelynek a kritikája ennek a cikknek a gerincét képezi, az Európa Tanács Egyezménye a nők elleni és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról, közismertebb nevén az Isztambuli Egyezmény. Az Egyezmény alapvető célkitűzéseivel véleményem szerint mindenki egyetért. Bibó István egyik művében a szabadság kis köreiről ír, és ugyan kontextusából kiemelt a hasonlat, de szerintem a szabadság legkisebb köre a család. A családon belüli erőszak ezen a legintimebb közösségen belül történik, így természetes, hogy különleges elbírálásban kell részesülnie, nagyobb figyelemmel kell viszonyulnunk hozzá. A magyar büntető törvénykönyv is különálló tényállásként kezeli, kapcsolati erőszak néven. A 2013-ban hatályba lépett törvényszöveg szerint, ha az agresszor rendszeresen könnyű testi sértést vagy becsületsértést követ el, akkor a büntetés 3 évig mehet fel, ha pedig súlyos testi sértésről, személyi szabadság megsértéséről vagy kényszerítésről van szó, 5 év is kiszabható és 1 év a minimum. Fontos kiemelni, hogy a BTK. szövege egyáltalán nem tartalmaz nemi megkülönböztetést, ezzel szemben az Isztambuli Egyezmény igen. Már a #MeeToo kampány kapcsán is megfigyelhettük, hogy megjelentek a nő és a férfi relációjában a strukturális elnyomás, erőszak és a patriarchátus feminista motívumai. A fogalmi tisztaság érdekében először ezeket, a témához szorosan kapcsolódó fogalmakat definiálom a rendelkezésre álló szakirodalom segítségével.

Mi az a patriarchátus? Az interneten rengeteg definícióval találkozhatunk, eredeti jelentése szerint társadalmi és családi berendezkedés, melyben az atyai tekintély az uralkodó és meghatározó. Fogalmi ellenpárja a matriarchátus. A feminista politikai gondolkodásban és a gender-ideológiában előforduló egyik leglényegesebb fogalom, ebben a kontextusban a szó azt a teljes körű elnyomást és kizsákmányolást fejezi ki, melynek a nők alanyai az olyan társadalomban, ahol a férfiak dominálnak. A patriarchátus szó szerint férfiuralmat jelent, de ez nem csak azt jelenti, hogy a hivatalos hatalmi pozíciókat vagy azok túlnyomó többségét férfiak foglalják el, hanem azt is, hogy a társadalomban a férfiasság koncepciója összekapcsolódik a hatalomgyakorlással, uralkodással, és ezen belül a nők elnyomásával is. Az általam fellelt legerősebb fogalommeghatározás szerint a patriarchátus alapja, hogy a férfiak azok az emberek, akik meghatározzák, hogy kinek van teljes emberi státusza, és hogy az mit jelent; hogy kinek nincs; hogy mik a társadalmi prioritások; és hogy melyik társadalmi nemnek mi a szerepe, tartalma és jelentése – mindezt saját érdekeik mentén teszik. Természetesen egy önálló cikk keretében lehetne boncolgatni magát a fogalmat és azt a világnézetet, ami belőle kiolvasható, azonban így is levonhatjuk a nyilvánvaló következtetéseket. Társadalmunkban a férfiak módszeresen elnyomják a nőket. Világosan körvonalazódik elnyomó és elnyomott, kizsákmányoló és kizsákmányolt szerepe, férfi agresszorra és női áldozatra egyszerűsítve le a történelmet, egy tengelyen értelmezve a vélhetően ennél komplexebb társadalmi folyamatokat. Feltehetjük a kérdést, hogy honnan lehet ismerős ez a levezetés? Karl Marx, ikonikus A tőke: A politikai gazdaságtan bírálata című tanulmányában ugyan ebben a kontextusban ír a tőkéről, mint a burzsoázia munkásokat elnyomó és kizsákmányoló igazságtalan kapitalista rendszerének alapjáról. A két álláspont analógiás kapcsolatban áll egymással, míg egyik a nemek mentén, a másik a tőke mentén osztja ketté a társadalmat és magyarázza a történelmünket. Hogy egy radikálisabb példát is hozzak, hasonló, történelmi korokon átívelő univerzális világmagyarázattal szolgál a tudományos fajelmélet is.  Természetesen nem tagadhatjuk le Marx tőkéjének vagy a patriarchátusnak az alapjait képező igazságtartalmakat. A felhalmozott tőke szükségszerűen hiányt keletkeztet és így elnyomást szül, a nők egyenjogúságát pedig a 19. -20. század polgári jogi mozgalmai vívták ki teljes körűen. Bár a történelmi korokra sokkal inkább jellemző a nemek közötti együttműködés, mint a nők teljes jogfosztottságban történő fél-állati sorban való megkínzatása, ahogy azt a radikális ideológusok állítják. A kritikai gondolkodás megköveteli, hogy rávilágítsunk, téves az az ideológia, amely az emberi történelmet, egy ilyen régóta fennálló komplex társadalmi és gazdasági struktúrát egyetlen tengelyen hasít meg, és vezet le belőle bármit, kezdve a nők strukturális elnyomását, a permanens osztályharcot, vagy az árja faj felsőbbrendűségét. Univerzális és minden korokban érvényesnek vélt igazságtartalmakat, abszolútumokat megfogalmazva. Nem állítom, hogy nem szabad hitet tenni egy ideológia mellett, nem állítom, hogy ne legyél liberális, baloldali, jobboldali, kommunista vagy marxista. Az értékrended mentén fogod látni a világot és az ehhez leginkább hasonuló ideológiát fogod sajátodként megvallani. A kérésem csak annyi, hogy ha hitet teszel egy nézetrendszer mellet, ne hagyd otthon a kritikai gondolkodásodat.

Most, hogy megismerkedhettünk az elnyomás és a patriarchátus fogalmaival, továbbá hevenyészett intelmeimmel, térjünk rá a sokak által vitatott, sokak által támogatott Isztambuli Egyezmény szövegére. A dokumentum a kapcsolati erőszak, a családon belüli elleni közös fellépésre buzdít, fontosnak tartja előre mozdítani a témával kapcsolatos szakpolitikai egyeztetéseket, szigorúbb büntetőjogi szankciórendszert javasol és a rendvédelmi szerveknek továbbá a bíróságoknak kíván a témában továbbképzési lehetőségeket biztosítani. Eddig a pontig a nemzetközi szerződést teljes mellszélességgel támogathatnánk. Azonban az Isztambuli Egyezmény megenged magának egy fontos és releváns különbségtételt, férfi és nő között. A büntetőjogban természetesen létezik precedens, mely megengedi a megkülönböztetés egy formáját. Ez a gyűlöletbűncselekmények esete, amikor a bűncselekmény elkövetésének indoka az áldozat valamely társadalmi csoporthoz való tartozása, legyen az faji, etnikai, nemzeti, vallási, szexuális orientáció, nemi identitás vagy fogyatékosság szerinti kisebbségi csoporthoz tartozás. A jogalkotó célja ezzel a kisebbségi csoportok védelme a velük szemben megnyilvánuló erőszakkal szemben, súlyosabban büntetve az elkövetőt az elkövetési szándékára tekintettel. Férfi és nő közt a törvényi megkülönböztetést az Alaptörvényünk definiálja, a XV. cikk (1) és (3) bekezdésben, melyek értelmében a törvény előtt mindenki egyenlő, a nők és a férfiak egyenjogúak. Ezzel szemben az Isztambuli Egyezmény szövege különös distinkciót enged meg magának.

Az alábbiakban az általam vitatott idézetek következnek az Egyezmény Preambulumából:

„elismerve, hogy a nőkkel szembeni erőszak a nők és a férfiak közötti, történelmileg kialakult egyenlőtlen erőviszonyok megnyilvánulása, amelyek a férfiak részéről a nők feletti uralkodáshoz és a nőkkel szembeni megkülönböztetéshez, valamint a nők teljes érvényesülésének megakadályozásához vezettek;”

„elismerve a nőkkel szembeni erőszak, mint nemi alapú erőszak strukturális természetét és azt, hogy a nőkkel szembeni erőszak az egyik olyan meghatározó társadalmi mechanizmus, amellyel a nőket a férfiakhoz képest alárendelt helyzetbe kényszerítik;”

A Preambulum szövege tükrözi a dokumentum további rendelkezéseinek szellemét. A kapcsolati erőszak elleni küzdelem, ismétlem, párkapcsolati erőszak elleni küzdelem, az egyezmény szerint a nők védelméről szól. Bár elismerünk egynemű párokat is, a magyar jog szerint bejegyzett élettársi kapcsolatként, továbbá még az egyezmény is kitér arra a tényre, hogy férfiak is lehetnek kapcsolati erőszak áldozatai. Ezzel szemben azonban megengedi magának a diszkriminációt. Az egyezmény elismeri a gender-ideológia férfi nő relációjában felvázolt „tudományos” nézeteit és megvallja azok törvényi alkalmazhatóságát. A Magyar Alaptörvényben is szerepel a család definíciója, amit a keresztény szellemiségű parlamenti többség, az L) cikk alapján férfi és nő közötti, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösségként definiál, elvetve az egyedülálló szülők és egynemű párok életközösségének alkotmányos elismerését. Ez egy keresztény nézőpont, ideális esetben semmi keresnivalója egy erkölcsöktől és ideológiai nézetektől mentes törvényszövegben. Ugyan az a többség, amelyik egyetért az egynemű családok törvényi elismerésével és házasságának legitimálásával, előszeretettel követi el ugyan ezt a diszkriminációt, férfi és nő relációjában a férfiak kárára.

A statisztikák szerint a párkapcsolati erőszak elszenvedői többségben nők. Az arány vitatott, a minták nem feltétlenül tükrözik a valós arányokat, de a szakma becslései szerint az áldozatok 15%-ban férfiak, 85%-ban nők. Ez azonban önmagában nem ad okot arra, hogy nemet adjunk az erőszaknak, és ezzel a párkapcsolati erőszakot férfierőszakként definiáljuk. Férfiak és férfiak, nők és nők élettársi közösségét így kellemetlen helyzetbe hozzuk, a potenciális bántalmazó és áldozati szerepek elvesznek az egynemű életközösségben. Általánosságban azonban elmondhatjuk, hogy a törvénytervezet a férfiak számukra diszkriminatív módon nem biztosít menedékházat, és egyéb a bántalmazott nők számára rendelkezésre álló lehetőségekből zárja ki őket. Elmehetünk szótlanul a diszkrimináció mellett, de ez esetben elismerjük azt, hogy az áldozatok 15% nem ér semmit. 100 ember panaszából csak 85-öt hallgatunk meg és nyújtunk számukra segítséget. Mondjuk ki nyíltan és egyetértésben, hogy az erőszaknak nincs neme, sem biológiai, sem társadalmi neme. A feminizmus, a gender-ideológia képviselői álljanak ki az egyenlőségért, azért az egyenlőségért, amelyért jogelődjeik, a szüfrazsettek küzdöttek, és utasítsák el az Isztambuli Egyezményt. Készüljön el az a dokumentum, amely az áldozatok között nem tesz nemi alapon különbséget és nem menti fel a társadalom 50%-át a felelősségvállalás alól. Tegyünk közösen egy olyan társadalomért, amely az egyenlőségen alapul, és egyformán elismeri a jogokat, és számon kéri a kötelezettségeket. Az erőszak nemtelen, a törvény ereje nem az ideológiában rejlik.

Így, a nemzeti ünnephez közeledve aktuális téma a magyarságról, a magyar nemzetről cikkezni. A Guardian-nél is így érezhettek amikor megjelentették Karáth Kata önvallomását angol és milyen pikáns, magyar nyelven is. Na de miért is kellene foglalkoznunk ezzel? Szinte minden évben legalább egy közéleti személyiség megvallja, számos leginkább aktuálpolitikai indokra hivatkozva, hogy elhagyja az országot és legszívesebben származását is maga mögött hagyná. Gerendás Péter az ország fasizálódása miatt, Oravecz Nóra a karrierlehetőségek reményében, és még sorolhatnánk. Van azonban egy markáns különbség országelhagyás és országelhagyás között. Jöjjünk bárhonnan, kulturális gyökereinket egytől egyig nagyra kellene, hogy becsüljük. Erre eklatáns példa a múltból és jelenből egyaránt az USA-t benépesítő százmilliók, akik amerikai identitásuk mellet ápolják bevándorló őseik kultúráját. Jelentse ez akár a kínai újév megünneplését, gasztronómiai hagyományokat, vallási szertartásokat vagy az anyanyelv megőrzését.

Mi magyarok, ahogy Rajcsányi mandiner cikkében is olvastam, és csak megerősíteni tudom, szenvedélyes nép vagyunk. Önimádatunk és öngyűlöletünk is lángoszlopként emelkedik a magasba, csak mi tudjuk önmagunkat ugyanazzal a hévvel és lendülettel tömjénezni majd ostorozni. Az áldozati szerep, a népek krisztusa és kiválasztott nép is mi vagyunk. Ebbe a kettősségbe születtünk bele mindannyian. A magyarság, a magyar származás, a magyar sors Ady Endre költészetének is állandó, folytonosan visszatérő témái. Világpolgársága és magyarságának konfliktusa, szimbiózisa köszön vissza életművében. Erre az ősi konfliktusra hivatkozik Karáth Kata, természetbarát újságírónő is, aki a költő metafóráival szemben inkább csúf bőrbetegséghez hasonlítja magyarságát. Magának a balliberális sajtónak is visszás volt ez a hasonlat, tekintve, hogy a 444 is mérsékelt felháborodását kifejezve véleményezte a cikket. Karáth Kata azonban itt nem állt meg, kijelentette, hogy számára elképzelhetetlen, hogy magyar származású párt válasszon magának, vagy szülőhazájában telepedjen le. Súlyos szavak egy világpolgár szájából, továbbá egyáltalán nem úgy tűnik, hogy Karáth Kata sikerrel vakarta le magáról bőrbetegségként rajta csüngő magyarságát. Pusztán egy hagyományos, provinciális, már-már klasszikus politikailag polarizált magyar gondolkodó véleménycikkét olvassuk. A magyarság kizárólagosan az aktuális politikai nézetrendszer, az aktuális kormány, tovább szűkítve a jelenkorra, Orbán Viktor-hoz való viszonyítási pontban értelmezhető. Orbán Viktor = magyar = én?? Akkor inkább piréz leszek, vonja le a következtetést a (fél)művelt baloldali értelmiségi. De az egyenletbe bárki és bármilyen relációban behelyettesíthető. A fontos az az, hogy nehogy ez egyenlet keretein kívül vizsgáljuk a nemzethez, a szülőföldünkhöz való viszonyunkat. Eszünkbe se jussanak a kulturális termékek, irodalmi, építészeti, képzőművészeti alkotások, valamint a történelmi örökségünk. Véletlenül se egy tágabb értelmezési tartományban vizsgáljuk ezt a kérdést.

Sajnos itt érhető tetten, hogy Karáth Kata még nem világpolgár. Nézőpontja és viszonyítási pontjai mélyen a Kárpát-medence mocsaras talajában ragadtak meg, Orbán Viktor szellemi gravitációs vonzáskörzetéből képtelen elvonatkoztatni. Meg kell vonjam itt a kézenfekvő párhuzamot az 56 után emigrációba menekült, és a trianoni határrendezés során idegen országokban rekedt honfitársainkkal. Ők is joggal érezhették, hogy a szülőhazájuk politikai vezetése magukra hagyta őket, magyarságuk, magyar identitásuk, hazaszeretetük is komoly próbatétel elé lett állítva. Ha egy 56-os emigráns nem a kulturális nemzetből, hanem Kádár Magyarországából próbálta volna levezetni magyarságát, bizony komoly gondban lett volna. Ezzel a dilemmával küzd meg szemünk láttára a Guardian lapjain Karáth Kata, aki bőven nem 56-os emigráns, ahogyan Orbán Viktor épphogy nem Kádár János.

Ahogyan Karáth Kata fogalmaz, „a magyar fiatalok nagyrészt pozitívan állnak az EU-hoz, és nem a kormány propagandája által leírt paranoiás képet látják benne.”,továbbá, „tudom, hogy egy nap végre abba hagyjuk majd az önsajnáltatást, elfogadjuk a másságot és felvállaljuk, hogy mi is az egymásra épülő identitások gyümölcse vagyunk.”. Ezek lettek Karáth Kata számára a viszonyítási pontok saját magyarságának felvállalásához, Orbán Viktor propagandája, a másság szeretete és az önsajnáltatás felfüggesztése. Ha ezt a lécet meg tudjuk ugrani, Karáth Kata talán visszajön.

Azt szeretném innen, a penetráns, férgek rágta, elmaradott, putri Magyarországról üzenni, hogy ne add fel Kata. Ne veszítsd el a reményt, meg tudunk változni. Bár Orbán Viktor iránti gyűlöleted a Guardian hasábjaira vitt téged Canossát járni, biztosítalak róla, hogy Orbán Viktor nem örök, és nem reprezentálja a magyarságot. Mélyen provinciális önsajnálatod helyett kérlek láss túl a szemellenződön és válj azzá a világpolgárrá, aki nem tagadja meg önnön kulturális gyökereit, de felülemelkedik a sérelmein és felhagy végre az önsajnálattal.

#senkisemkerte

Nos. Egyszer, réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban….

Amúgy SPOILER szóval vigyázzatok!

Egy srác megírta a Star Wars: Episode VIII. The Last Jedi százezredik hazai kritikáját. Öniróniától csöpögve nyújtom át ezt az írásművet azoknak, akik veszik a fáradtságot és elolvassák, mert úgy vélem több gondolat kavarog most a filmmel kapcsolatban a fejemben, mint egy átlag Reddit fórumon. Hogy a körülményeket tisztázzam, másodjára láttam a filmet moziban, bontottam egy hideg sört, a karácsonyfám fénye világítja meg a laptop billentyűzetét és egy NFL meccs készül a Tv-ben. Kontextusba helyeztük az irományt. Remek.

Kezdjük az elején. Első alkalommal, a moziban felváltva éreztem áhítatot és infernális dühöt. Egyszerre öntött el a öröm és a keserűség. Gyűlöltem teljes szívemből, ugyanakkor mégis éreztem iránta szeretetet és megbocsájtottam egyes ballépéseit. Ez volt az első élmény. A második megtekintéskor kifelé menet már kezdett bennem lecsapódni, mik is azok a sajátosságok, újítások, vagy általam hibának is tekintett elemek, amikkel nem tudok megbékélni. Amiket az idő és az újbóli megtekintés, vagy a következő részben várt feloldozás sem tud majd számomra elfogadhatóvá tenni. De beszéljünk előbb arról, ami miatt azt éreztem, leköptem magam, az elveimet, és trollá váltam.

Az a kurva nosztalgia. Ugye ismerjük azt az érzést, ami kiszínezi a múltat, meghamisítja az emlékeket, eltorzítja az értékelést és gennyes fekélyként fertőzi meg az egészséges tudatot? Ez a nosztalgia. Fétis, ami korunk, vagy inkább mondjuk azt, bármely korok sajátossága. Örök átok, régen minden jobb volt. Hiába hazugság, hiába téves, hiába hamis, az a késztetés, ami elmúlt idők vélt vagy valós erkölcseit, ideák beteljesültét, birodalmak és országok nagyságát aljas és galád módon hamis fényben rá-projektálja korunkra, nehezen legyőzhető. A múlt, főleg az, amely az emlékezetünkben él, nem értékelhető, vagy legalábbis csak a legnagyobb körültekintéssel, objektíven. Megfigyelhetjük, hogy bizonyos korokba vágyódunk vissza, ha a jelenünk valóságát már nem bírjuk elviselni. Hagyományőrzés, múltidézés, elrévedés a középkorba egy korabeli kard replikáját forgatva egy vívólecke keretei között. Voltam ott, jártam így. Tudom milyen kellemes visszagravitálni a képzeletbe és magad mögött hagyni a racionalitást. Ez a helyzet a filmekkel is. A rajongás, a fanatikus fajtája végképp, nosztalgia-fétist szül. Egy történelmi filmsorozat új része, egy epikus történet folytatása, Lucas eredeti trilógiájával, még inkább annak kultuszával kell felvegye a versenyt. Ezért rettegtem elsőre, vajon én is csak a nosztalgia miatt hőbörögtem? Nyugdíjas fejjel bánt a fiatalok furcsa és rikácsoló muzsikája, bezzeg az én időmben az Aradszky László, vagy már inkább rögtön a Kádár János? Kurvára beszartam. Ez az az út, vagy inkább lejtő, amin gecire nem szeretnék elindulni. Mert tudom hová vezet. Fidesz 2/3 -hoz. Szóval mély önvizsgálatot tartottam.

Ennek a vizsgálatnak fontos lépése volt a film újbóli megtekintése, aminek az eredményét most fel is tárom. Nem vagyok nyugger, mindenki megnyugodhat.

A film jól épül fel, a lázadás felszámolása, a nyomasztó túlerő, a reménytelenség a nyitójelenet. Ebben az elkeseredett küzdelemben futunk bele a film egyik legdrámaibb jelenetébe (távirányító lerugdosása és hősi halál), ami nekem simán a Rouge One tökösségére emlékeztetett. Na egy kis közbevetés, azt a filmet nagyon szerettem, és kezdtem miatta újra hinni a Csillagok Háborújában. A bombák felrobbantak, a veszteség húsba vágó, a háborúnak tétje van és ez életekben mérhető. Itt is kiütközik az egyik legnagyobb probléma. A párbeszédek. Több komolyságot és kevesebb humorbonbont várnék a halál árnyékában, de úgy általában is. Minden egyes jelenetben visszaüt ez az erőltetett humoroskodás. Mintha a nézők átlagéletkorának a letornászására tett szemérmetlen és erőltetett kísérlet a visszájára sült volna el. Mindenki 16 fölött kurva kínosan érezte magát ettől az indokolatlan könnyedségtől.

Haladjunk tovább. Új elem, hogy az új trilógia számomra szimpatikus módon, újra értelmezi az erőt, egy ilyen, az univerzumot legkisebb építőkockaként felépítő valamiként, ami nem sötét vagy világos, nem fekete vagy fehér, hanem színtiszta energia, ami egyensúlyi állapotban van. Ennek szimbóluma az első Jedi templom padlóján található mozaik, majd erről tanúskodik Luke és Yoda, a Jedi tanokat elpusztító aktusa. A tanítás egyoldalú, így felesleges, a Jedi rendet meghaladtuk, az új Jedi, Rei, már befogadja és megismeri a sötétséget, majd annak ürességét megtapasztalva utasítja el azt. Emlékszünk rá, hogy Luke még legyőzte a sötét oldalt a barlangban Dagoba-n. Ebbe a misztikus és új értelmezésbe hogyan illeszkedik a repülő Leia? Hát bazdmeg sehogy, és úgy kiakasztott, hogy másodjára is ökölbe szorult a kezem. Egy kibaszott giccses szar az a jelenet.

Az erő új megjelenési formái közé tartozik a projekció. Ehhez két említésre méltó jelenet tartozik. Kezdjük azzal, ami miatt ez a rész egy kult-film is lehetne. Itt mutatkozik meg az, hogy milyen alázattal is hozzá lehet nyúlni az eredeti alapanyaghoz. Luke küzdelme Kylo-val és végül a halála. Méltóság és tisztelet. A harc tétje a lázadás szikrájának életben tartása, valójában nincs életre halálra menő küzdelem, ezt a jelekből is megtudhatjuk, de végül maga Luke fedi fel, hogy átverte az újdonsült legfőbb vezért. Luke ábrázolása megmutatta, hogy nem legenda, a régi trilógiában is hibázott, itt is esendő, bűnbe eshet, elcsábulhat, de végül felül emelkedik a sötét oldalán. Gyönyörű volt, ahogy a két napot meglátva, a Csillagok Háborúja ikonikus jelenetét felidézve elbúcsúztunk a meggyötört mestertől, visszatérését force ghost-ként basszus jobban várom, mint Obi-Wan-t anno. És a másik …

Bekezdést is váltok, mert egy lapon sem említhető az előzővel. Snoke, a manipuláció mestere összekapcsolja Kylo-t és Rei-t az erőben, hogy mindkettőjüket megtévessze, a saját szája íze szerint alakítva az eseményeket. Na, ami itt történik az maga a nyomdafestéket hagyján, de celluloid szalagot sem tűrő katasztrófa. Idézzünk fel pár jelenetet, ami nem más, mint a vegyél már fel valamit, body villantós komment és a kis érzelmi tipi-tapi a sátorban igéző szemkontakttal. Továbbá ehhez kapcsolódva az, hogy Rei fegyvert fog Luke-ra és fénykarddal sújt felé. Talán az utóbbi még vállalható, tekintve, hogy Rei érzelmesebb és impulzívabb a benne megférő sötétség miatt, mint egy átlag Jedi. Luke sosem fordult volna fegyverrel Yoda vagy Obi-Wan ellen, erre a jelenetre azért még egy magyarázat elférne. Amúgy meg pofám leszakad de az alkonyat széria jutott eszembe a kibaszott násztánc láttán. Hogy lehet ez a film egyszerre ennyire megalázóan szar és felemelően katartikus? Így baszod.

Most térek rá Snoke-ra. Az első rész rémisztő antagonistája, aki a semmiből húzta fel az első rendet személyesen is debütál. De előtte még tíz fényévről földhöz bassza a tábornokát egy epikus erődemonstrációban. Na, ez fasza, mondom magamnak, kapunk egy tökös antihőst aki kisúlyozza Kylo vívódását és szánalmas kínlódását a sötétség és a fény között. Amikor először láttam a halálát, ökölbe szorult a kezem. Kylo Ren, aki azt sem ismerte fel, hogy manipulálják, megtévesztette mesterét és végzett vele. De valami kurva triviális és szar módon. Beszopott volna egy ilyet az uralkodó? Hát erősen kétlem. Őt egy vívódó Sith lord baszta le egy szellőzőbe. Na mindegy, az sem volt méltóságos halál, de legalább 2 epizódon keresztül készültünk a katarzisra és végül az előzmény-trilógia felépítette nekünk a karakterét. Erre nem reagálnék hosszabban, mert sokak szerint itt még lesz vagy lehet csavar a történetben. Ha itt lezárják Snoke figuráját, csalódott leszek, mert szerettem volna többet látni belőle. Csak Kylo Ren, önmagában nem rossz antagonista. Felépítették, mint fiatal Jedit, komoly örökséggel, akit elragadott a sötétség és a végletekig megrontotta. Félelmetes, mert a dühe ösztönös, döntéseiben az érzelmeire, az impulzusaira hagyatkozik, kontrollja nincs, a sötétség viharként tombol benne, kicsit zabolázatlan tinédzser, olykor gyakorló pszichopata, néha a lelkiismeretétől gyötört kamasz. Újszerű főgonosz, lehet szeretni és gyűlölni, de karakterének mélysége, árnyalatai vannak, vonásai emberiek és azonosulható.

Na jöjjön a szerelmi szál. Ez kell az amcsi moziba. Most azt nem vezetem fel mennyire PC, hogy az ázsiai és az afroamerikai a Star Wars univerzumban kúrnak, mert akkor más irányt venne ez a filmkritika. Da hát bazdmeg itt kiégetett a film. Olyan volt, mint a love story a Hobbit-ban. Kurva kínos és indokolatlan. Nem lett se felépítve se kidolgozva. Egy komikus közös jelenet után egy teljesen felesleges kaszinós kiruccanás. Hosszan figyeltük, ahogy egy főszereplő és egy mellék-se-szereplő elbasznak 20 percet a cselekményből érvénytelenül. Itt amúgy nem beszélgettek, nem kerültek közel egymáshoz érzelmileg. Ha eddig tart beleszeretni valakibe, tessék elvinni szíved választottját fegyverkereskedőkkel kaszinózni. Végül egy mindenki által kiszámítható árulás, ami lényegében kiadta a lázadást az első rendnek. Ezután következett egy epikus életmentés, ami a hős Finn áldozatát volt hivatott megakadályozni, mondván miért is harcolunk mi? For the love, obviously. Ezzel végleg felkoncolva az Utolsó Jedit a hollywoodi kötelező love story nyáltól és hüvelyváladéktól csöpögő oltárán. Ez is megbocsájthatatlan.

Rei származására is fény derül. Ez végre nagyon tetszik. A Star Wars – Rebels sorozat Ezrája már előkészítette, hogy az erő nem a Skywalker család sajátja, mindenkiben manifesztálódhat, nincs misztikája a vérvonalnak, az erő az univerzumban mindenkié. A Jedi tanácsban is sokan ültek, emberek, tündék és orkok. Jokes aside, ez szimpatikus húzás. Pont, mint az ellenállás lerombolása. Minden elveszett, a cirkálók, a bázisok, nincs felmentősereg, nincs feloldozás a halálban. Menni kell és harcolni tovább. Ez is nagyon jó elem. Nem a nagyobb űrhajó, nem a felrobbantott csillaghajó fogja megsemmisíteni az új birodalmat, hanem az alulról érkező, elnyomottak által tüzelt lázadó energia, épp úgy, mint a csillagokra meredő, vélhetően rabszolga gyermek a záró jelenetben (full Anakin áthallás).

Nem térek ki a cuki madarakra, mert valamiből kell plüssállatkákat csinálni, éhen ne haljanak a Disney-nél. Az Evokok is cuki macik voltak, simán beleférnek a csirkemadarak, ezen nem húzom fel magam.

Vonjuk meg a mérleget. Mert sajnos meg kell. Remélem nem hagytam ki semmi nagyon relevánsat. Ez a film nekem, én sajnálom a legjobban, nem lesz kult-fim. Ennek a fent előadottakkal összhangban az alábbi okai vannak:

1. A kurva romantikus szálak (Finn és ázsiai kislány / Rei és Kylo alias Bella és Edward) miért kellettek bele?
2. Az erő mély misztikus egyensúlyi magyarázata mellett hogyan fér meg Leia repülős jelenete?
3. A párbeszédek. Hogyan lehet Luke és Lei találkozását is érvénytelenné tenni? Kérdezzük meg az Utolsó Jedi forgatókönyvíróit, mert nekik ezt is sikerült. Kínos szar viccek és felszínes fos párbeszédek mindenütt. Ezen nagyon nehéz felülemelkedni.

Köszöntem a figyelmet, ez volt az én álláspontom. Sajnálom, hogy nincs lehetőségem közvetlenül a felelősökhöz szólni. Nekik azt mondanám, az újításokkal nincs semmi gond. A Rouge One példája mutatja, hogy lehet szerelmi szál, dráma, mélység és reformáló tartalom egy új Star Wars filmben, úgy, hogy ez jól süljön el. Az Utolsó Jedi-ben azt éreztem, akarnak újítani, de a hagyományokat tisztelve méltósággal is tudnak a karakterekhez nyúlni. Sikerrel vezetnek be új dimenziókat, nyitják meg az utat az új generációs hősök előtt és méltósággal varrják el a szálakat. Ami árnyalja a képet, az a hihetetlen mélység, ahová le tud zuhanni a film egyes jeleneteiben. Ez komolyan ki tud zökkenteni az élményből. Fájdalmas és bántó, hogy ennyi izgalom és szépség, ikonikusnak szánt látványos kép és látvány ennyi kínos szarral és gagyi romantikával kell, hogy egy fejezetben osztozzon.

Ez a Disney második filmje az új trilógiából.

#senkisemkerte

A populizmus egy olyan fogalom, amelyet három politológus háromféleképpen fog definiálni, és biztosak lehetünk benne, ha megfelelő szakembereket találtunk a feladatra, mindhárom definíció helytálló lesz. Leginkább úgy tudjuk megfogni magát a kifejezést, ha az íróasztaltól felállva azt vizsgáljuk, milyen tulajdonságokkal rendelkezik egy populista párt. Jellemzi az elitellenesség, a vélt vagy valós népakarat mindenek feletti képviselete és a lázadás ideológiája. Lakner Zoltán összefoglalásában megtalálható a fogalomban a protesthajlam, emellett a populisták általában kétségbe vonják ellenfeleik politikai közösségbe való tartozását is. Az idegen szavak szótára szerint a populizmus "Az az irányzat, mely nem a politikai elit, hanem az átlagember érdekeit tartja szem előtt.". Egy másik ismert meghatározás szerint: "A populizmus egyfajta politikai retorika és meggyőződés, többnyire a politikai elitekkel szembeni bizalmatlanságot és ellenségességet fejezi ki, és arra alapoz, hogy a nép ösztönei és óhajai a politikai cselekvés legfőbb iránymutatói. A populista retorika "hajlamos arra, hogy mind a baloldali, mind a jobboldali gondolkodás alkotóelemeinek gyűjteménye legyen, nagy nyomatékot helyezve egyrészt a vezetés fontosságára, másrészt a népi egyenlőségre, gyakran erősen illiberális és intoleráns módon foglalva állást a hagyományos polgári szabadságjogok tekintetében" (Robertson, 1993 -  forrás: Adatbank Társadalom-tudományi szótár).

A definíciókból kiérződik, hogy a jobb vagy baloldaliság egyáltalán nem szempont, a populizmus, mint ideológiai jelenik meg a színen. Egyesek az európai viszonyok kapcsán jobboldali populizmusról beszélnek, ami a ciprusi vagy görög baloldali populizmus ismeretében csúsztatásnak érződik. A populizmus az én szegényes és vélhetően pontatlan megfogalmazásomban egy, a hatalom megszerzésére és megtartására irányuló működési elv. Annyiban különleges, hogy a képviseleti demokrácia sajátosságait kihasználva, felhasználja a népharagot, mely a  társadalmat kizsákmányoló és korrupt elittel szemben formálódik. Így lesz sikeres a populista retorikával felfegyverkezett párt a hatalom megszerzésében. Azonban annak megtartásában is ezt a retorikát hívja segítségül, ugyanis a megfelelő ellenségkép felvázolásával (EU, migráció) a lázadás és a folyamatos készültség a végletekig fenntartható. Ennyiben nyomokban hasonul a kommunista rendszer ellenforradalmárok üldözésére építő készenléti állapotához. A populizmus azonban végső soron a nép / népakarat elárulásával is jár. A nép akaratából felemelkedett párt ugyanis előbb utóbb, de inkább előbb, a korábbi elit pozícióit foglalja el, elitellenes ígéretei és hívószavai ezzel lényegében a semmibe vesznek. Érződik ugyanakkor, hogy eddig milyen negatív irányból közelítettem meg a populizmust. David van Reybrouck - A populizmus védelmében című munkájában másik irányból definiál. Úgy vélem a populizmus döntően negatív megítélése azért terjedt el, mert elsősorban a tömegek manipulációjának eszköze, nem pedig arra használják, hogy a népakaratot becsatornázzák a parlamenti döntéshozásba.

Ebből következik, hogy vannak demokratikusan populista pártok is, magyar példának az LMP-t vagy amennyiben párttá alakul, a Momentumot tudnám megemlíteni, ugyanis a bázisdemokrácia, a népszavazás kezdeményezése is populistának tekinthető, ha a definíció szerint az ideológiához nem társítunk eleve negatív vagy pozitív minősítő jelzőt. Azonban nem ez a jellemző. A jelenlegi magyar politikai térben véleményem szerint a Fidesz populista pártnak tekinthető. Ugyanakkor egyáltalán nem a pozitív értelemben használnám az ő esetében a kifejezést. Most nem mennék jobban bele az ellenséggyártásba, a nép és a választók szisztematikus hergelésébe és a bázisdemokrácia nyílt elutasításába, de a felemlegetett példákból is jól látszik mire gondolok. Eltávolodva egy kissé a belpolitikától, a populizmus ma meghatározza Európát. Ez a Policy Solutions / Friedrich-Ebert-Stiftung alábbi linken elérhető 2016-os tanulmányából is látszik:

http://library.fes.de/pdf-files/bueros/budapest/12992.pdf

Ez úgy vélem részben az Európai Uniónak is köszönhető. Az Unió adós maradt az európai identitás kialakításával, a sikeres integrációval, de nem szeretnék euroszkeptikusnak látszani. A Sznobjektív egy korábbi adása (Hír Tv műsora de archív felvétel a youtube-on megtekinthető) szépen felsorolta, mi vezethetett a mai Európa, és ezáltal a túlburjánzó populizmus kialakulásához. Túl könnyű volt az Unióra, mint projekciós felületre rávetíteni az európai ember összes felgyülemlett frusztrációját és nyomorát. Ugyanakkor megfigyelhető volt, hogyan távolodott el a városi liberális értelmiség a "néptől", egyúttal hogyan nem került jottányit sem közelebb az Unió az európai emberhez. A populizmus ezáltal könnyen utat találhatott a választókhoz. Az a tény, hogy például a Fidesz már a második ciklusát tölti, és lényegében ő maga az elit, nem akadályozza meg abban, hogy meghirdesse a lázadás évét, ami mindenképpen azt jelzi, hogy az Unió, mint projekciós felület a mai napig kiválóan funkcionál. 

Hogyan lehet felvenni a harcot a populizmussal szemben? Több politológus véleményéhez csatlakozva úgy vélem, a populizmus csak jó kormányzással legyőzhető, ez ugyanis Mráz Ágoston Sámuel szerint meggátolja a protesthangulat kialakulását, lényegében kiveszi a szelet a vitorlákból. Ilyen téren a Fidesz jól teljesít. De miként lehet átvenni a hatalmat és legyőzni egy populista kormánypártot, ami a maga módján még jól is kormányoz? A mondat utolsó felével persze lehet vitatkozni, de ha csak a kommunikációt nézzük, a sikertörténetet sikertörténet követ, és a közmédiából tájékozódva miért is hinnénk mást? Véleményem szerint a "jó" populizmus segítségül hívása lehet a megoldás, hiszen a tömeggel / néppel, továbbra is kezdeni kell valamit. A Momentum, ha csak egy aláírásgyűjtés erejéig is, de rátapintott a lényegre. Hogy ez a siker hosszútávon mit hozhat az más kérdés. De nem kezdek el politizálni, mert ez nem az a cikk.

A populizmusról tehát továbbra sem tudunk megnyugtató egymondatos definíciót adni, ami azért aggasztó, mert ezáltal lényegesen nehezebben tudunk védekezni az általa felvetett veszélyekkel szemben. Lényegében populista az, aki a társadalom elitjével szemben, a nép támogatását kérve lép fel. Teszi ezt úgy, hogy a választói tömegét egyszerű hívószavakkal mozgósítja, a kihívásokat / problémákat gyűjtőfogalmakkal leegyszerűsítve azonosítja, a válságok okaként egy ellenségképet jelöl meg és a nép dühét és elkeseredettségét arra vetíti ki. Ja, mondhatnánk, hogy ez általánosságban leír egy politikust, de ez nem teljesen igaz. Nem ringatnám magam abba az illúzióba, hogy a mai politikusokat nem a választói preferenciák és politikai marketing mozgatná bábként, eladható termékként. Azonban magát a politikát, a hatalomszerzés mechanikáját nem azonosíthatjuk a populizmussal. Ugyanakkor a populizmus elválaszthatatlan eleme volt és lesz is a politikának, ez a meggyőződésem. Definíciónk nincs, de a problémát azonosítottuk, legalább ennyi sikerült.

#senkisemkerte

Fú, rendben, egy elég kései rövid megnyilatkozás erejéig beszélnék a Budapesti olimpiáról meg az ezzel kapcsolatos, helyi népszavazási kezdeményezésről. Mert unatkozom, és mert már ezerszer elmondták ezt is előttem nálam nagyobb koponyák, de nem maradhatok ki a buliból.

Németh Márton ars boni-s cikke után a kérdés jogi vonatkozásainak vizsgálata okafogyottá vált, ugyanis rendkívül érhetően összefoglalta a helyi népszavazási kezdeményezés kiírására vonatkozó szabályokat, ismertette a Közgyűlés mozgásterét és egy korábbi törvényszéki döntésre hivatkozva bemutatta a várható forgatókönyvet.

Röviden összefoglalva, a Közgyűlés, amennyiben visszavonja az olimpiai pályázatot, az aláírásokra hivatkozva, továbbra sem döntheti el, kiírja-e a helyi népszavazást, vagy sem. Ez kizárólag a bíróságok hatáskörébe tartozik. Ha a pályázatot visszavonják, abban az esetben a törvény szövege szerint, az aláírásgyűjtő ív hitelesítése és a helyi népszavazás elrendelése között a körülményekben olyan lényeges változás következett be, amelyet a kérdés hitelesítéséről, vagy az azzal szembeni felülvizsgálati kérelemről hozott döntés során a helyi választási bizottság, a törvényszék nem vehetett figyelembe, és a döntést érdemben befolyásolhatja. (buzgó mócsingoknak: 2013. évi CCXXXVIII. törvény a népszavazás kezdeményezéséről, az európai polgári kezdeményezésről, valamint a népszavazási eljárásról 58. § (3)) Ebből lényegében az következik, hogy ha a közgyűlés visszavonná a pályázatot, a kérdés és a népszavazás is értelmezhetetlenné válik, de mint mondtam, ennek mérlegelése a bíróság feladata. Ami logikus is, tekintve, hogy a népszavazás eredménye a Közgyűlést fogja kötelezni, így elég furcsa lenne, ha ugyan annak a Közgyűlésnek a döntési kompetenciájába tartozna a népszavazás létjogosultságának meghatározása. Éljen a jogállam.

Ennyit a jogi vonatkozásokról és evezzük szubjektív vizekre, mert most a Momentumról fogok beszélni. Először is nagyon szimpatikus, hogy egy ilyen üggyel robbantottak. Az olimpia rendezése faszság, ezt minden magyar tudja, aki volt már magyar kórházban, rendelőintézetben, Budapest külső kerületeiben vagy úgy kb bárhol falun. Ez az egyik, a másik, hogy ismét egy olyan ügy, amiről basztak minket megkérdezni, pedig azért elég lényeges. Mondjuk én már megszoktam, hogy nincs egy demokrata sem a Fideszben, de Budapesten még akad elvétve 1-2. Nem a főváros a kormánypárt kedvenc játszótere, ezt a választási eredmények és a közhangulat is bizonyítják. Annak ellenére, hogy itt Budapesten is szarrá nyerik magukat, mégis itt a legnagyobb az ellenzékiek száma, törvényszerű volt tehát, hogy a Momentum is itt alakult meg. Most Magyarország általános vízfejűségét hagyjuk. A fiatalság, az én generációm az, amelyik a valódi kihívója Kádár Magyarországának. Mi nem tanultuk a demokráciát, hanem beleszülettünk, a világ nem előttünk nyílt ki, a vasfüggöny nem előttünk omlott le. Nincs viszonyítási alapunk, csak a szabadságban hiszünk, meg a demokráciában, meg a szabad versenyben, meg ilyenek. Azokat a fiatalokat képviselik, akik nem akarnak elhúzni innen nyugatra, hanem szeretnének tiszta kézzel boldogulni itthon. Vagy, mert nem hagynák hátra a családjukat és a barátaikat, esetleg simán csak nem beszélnek angolul, ami a közoktatás állapotát tekintve nem is csoda, vagy az a tévképzet vezeti őket, mint engem is, hogy el lehet vezetgetni az országot háttérhatalmak, gonoszúnió és Soros György nélküli kommunikációs trükkökkel és valódi kormányzással. Bullshit. A Momentumosok fiatalok, aminek örülünk, mert nincs ijesztőbb látvány egy 30 éves politikusnál. Méghozzá azért, mert ez arra utal, hogy ez a csávó leginkább az adófizetők pénzéből szeretne megélni az elkövetkezendő 30 évben. Milyen szakmája van ennek a figurának? Mivel érte el, hogy egy ország vezetésére alkalmas kvalitások hiányában miniszterré vagy államtitkárrá válhat? A válasz, hogy eleget taposott lefelé és nyalt felfelé ahhoz, hogy ott tartson ahol. A lézer Jani az más szerepben nem tudna érvényesülni, ő már csak lézer Jani marad, ahogy Rogán is csak Rogánként értelmezhető, semmi másra nem alkalmasak, kizárólag a lézerségre meg a rogánságra. Basszus Schiffer még vissza tudott menni jogásznak. Az összes politikusnak ilyennek kellene lennie, legalább egy valódi szakmával vagy hivatással, amit felad a köz szolgálatáért, aztán visszamegy azt csinálni, amire a fiatalságát feltette, amit kitanult. Fuck me right? Right. Azt látom, hogy a Nolimpiások meg Momentumosok is szembemennek a karrierpolitikus archetípusával. Ezt a véleményemet személyes ismeretségeimre alapozom, szóval hiszi a piszi aki elhiszi, hogy Kozsót idézzem.

És mivel robbantak be? Azzal, hogy kérdezzük meg az embereket. Nagyon szimpatikus, és hagyjuk most a röhejes nemzeti konzultációt, meg a kvótanépszavazást, ezzel az aláírásgyűjtéssel egy platformon véleményem szerint max az MSZP boltbezárásos próbálkozása említhető meg. Itt régóta senki sem akar bázisdemokráciásat játszani, mert a tömeget sokkal egyszerűbb a választások napjára kihegyezve manipulálni, ahogy a szavazófülkében tényleg egyedül dönthetsz az ország sorsáról. Nem kell attól félned, hogy a szekértáborok véleményvezérei lekomcsiznak vagy lefasisztáznak, a legsötétebb proli és a legfelvilágosultabb értelmiségi is csak egyet ikszelhet. Érezni, hogy van egy kritikus éle ennek a mondatnak, de ez nem ide tartozik. A demokrácia, a véleménynyilvánítás szabadsága, a szólásszabadság megkérdőjelezhetetlenül fontosak, és ha egy feltörekvő politikai csoportosulás ezek mellett az értékek mellett kötelezi el magát, számíthat a szimpátiámra. Szerencsére az emberek még mindig szeretnek döntést hozni az őket érintő kérdésekről. Néhányan persze inkább aláírásgyűjtő aktivistákat vernek borosüveggel, de ez más kérdés. A többség inkább arra voksol, hogy voksolhasson. Visszakanyarodva, a magyar politikai paletta beszürkült. Vegyük sorra kik indulnak 2018-ban. A mikropártok (értsd. EGYÜTT, PM, KÉTFARKÚ, LIBERÁLISOK, 4K?) a DK, az LMP, a jó öreg MSZP és akikkel végül összefog, ha összefog, a cukiJOBBIK és persze az öreg FIDESZ (KDNP for the memes). Ennyi. Ebbe a posványba dobta be a lasztit a Momentum, nem lesz nehéz felkavarni az állóvizet, amiben kizárólag a JOBBIK lubickol mostanában. Amitől félek, hogy itt nem lehet a kurzusokon kívül politizálni. Az LMP kísérlete volt az, hogy kicsit jobbról, kicsit balról, de azért zölden törnek be a politikába, feloldva a hagyományos népi – urbánus konfliktust. Totális kudarc lett és az amúgy is pici pártocska több részre szakadt, sokan a politikát is maguk mögött hagyták. Itt a Momentum, ami azt mondja, van itt jobbos is, balos is, ami azt jelenti, hogy népi urbánus belharcoktól bizonyára terhelt lehet tagság. De van valamijük, ami korábban az LMP-nek nem volt, Orbán Viktor országának gyalázatos közhangulata és népének passzív többsége. Ma már lehet annyira utálni a Fideszt, hogy bárkit megszavazzanak helyette. Talán Gyurcsányt nem, de bárki mást. Kérdés mennyire lehet még felaprózni az ellenzéket, hogy elkerüljünk egy újabb citrus-ciklust. Talán eljött az egységesedés ideje, szavazzon mindenki a Momentumra akinek büdös a DK, MSZMP az MSZP, libsi az EGYUTT meg a PM és náci a JOBBIK. Gyűljenek egy platformra a kitaszítottak, a kurzuson kívüliek, a kurzusukban kiábrándultak és a politikai árvái ennek a kurva országnak. Hogy ők fogják e integrálni ezeket a szavazókat? Nem tudom, de hogy elindultunk abba az irányba, hogy a kiábrándultság politikai akarat formájában manifesztálódik, az a rengeteg fővárosi aláírás és még korábban a sikertelen kvóta-referendum példája alapján már bizonyos. Aztán lófasz lesz itt 18-ban nem rendszerváltás.

Ennyit erről.

#senkisemkerte

Volt már szó a szekértáborok szembenállásáról és a nemzet széttagoltságáról, ebbe újból nem mennék bele. Nincs nemzeti minimum, nincs közös emlékezet sem.

Kezdjük az elejéről. Nemzeti megemlékezéseink és ünnepeink, amióta a közéletet figyelem, mindig az aktuálpolitika áldozatául estek. Tüntetések és ellentüntetések érik egymást az országban, és legitim a kérdés, jól van ez így? A válasz legalább olyan kiábrándító mint a tegnap eseményei. Hogyan lehetne közösen megemlékeznünk bármiről is, ha nincs közös emlékezet. 56 hősei mindig bekerülnek az aktuális politikai konfliktus élvonalába, és a mindenkori ellenzék a maga forradalmárainak, a mindenkori kormány a maga hőseinek vindikálja őket. Hogy kik voltak ők arról egyre kevesebb szó esik, hogy miért harcoltak azt pedig elfelejtettük, vagy meghamisítottuk, legyen szó igazságos szocializmusról vagy szabadságról. Bármi is volt az, már elárultuk rég. Maradt a nekromancia és a hullagyalázás, felhasználni egy korszak védekezésre képtelen, szószóló nélkül maradt mártírjait a saját pitiáner céljainkra, ami vagy a kormánybuktatás, vagy a NER működtetése. Ebben a kormány és ellenzéke is egyaránt bűnös. Ennyit a nemzet egységéről. A pártrendezvényeken csak természetes, hogy politikai állásfoglalások hangzanak el. Azon sem csodálkozunk, ha az állami megemlékezésen is Brüsszel vagy a menekültek a téma. De ez ugyan úgy vonatkozik 48-ra is. A nemzeti minimum az lenne, hogy ezeken a napokon betemessük azt a bizonyos árkot, és csak annyit tudjunk elismerni, hogy nálunk igazabb és bátrabb emberek haltak meg azért, hogy egyszer szabadok lehessünk. Ők még nem számoltak azzal, hogy saját magunkat kötjük majd gúzsba. Hamvas és Eszterházy is idézhetőek, idézték is őket nem egy ilyen témájú cikkben. És most a tegnap eseményeiről.

A megemlékezésekre elköltött milliárdok (60. évforduló ide vagy oda) már az emlékbizottság felállításakor sokakban váltottak ki, megjegyzem jogosan, indulatokat, a füttykoncert is előre meg lett hirdetve, a Valton szekusai is felvonultak, garantáltan történnie kellett valaminek a nemzeti ünnepen. Előre leszögezem, az állami megemlékezés nem pártrendezvény. 23.- án voltak ellenzéki pártok által szervezett rendezvények is, ahol a közönség és a felszólalók is bátran politizálhatnak, az időzítéssel kapcsolatban már korábban kifejtettem az aggályaimat, de ez most másodlagos. Ebből a nézőpontból el kellene ítélnem a fütyülőket és a bekiabálókat, mert politikai állásfoglalásukkal zavarták meg az állami rendezvényt. A gond ezzel az, hogy a kormány sem tartja tiszteletben ezeket a határokat. Az állami vagyon az magánvagyon, a közmédia az propaganda, a nemzeti konzultáció az agymosás. Azokat sajnálom akik még hisznek a nemzeti minimumban, és Orbán beszédétől, a kormány tevékenységétől függetlenül elmentek az állami megemlékezésre azért, hogy 56 mártírjai előtt tisztelegjenek. Remélem voltak ilyenek is a tömegben. Mert a felvételeken a tömegnek csak két pólusa volt látható, és egyiknek sem volt köze 56-hoz. Voltak először is az "ellentüntetők", akiket a Valton emberei igyekeztek nem beengedni, most arról, hogy mi az állami erőszak-monopólium és miért nem kell magán biztonsági cég egy állami rendezvényre, hadd ne ejtsek szót. És voltak a kormánypárti nyuggerek, akik kiálltak Orbán Viktor mellett. Mindenben. Mindkét oldal viselkedése, ahogy ez fanatikusok esetében lenni szokott, ízléstelen és számomra vállalhatatlan. Azonban kívül esnek ez alól azok, akik erőszakos cselekményeket követtek el. Véletlenül sem azért, mert amit tettek az vállalható, hanem azért, mert tettükre nincs mentség. Aki széttrollkodja a nemzeti ünnepet, az rosszul választja meg a helyét és idejét a tiltakozásának, de tette nem büntethető, mert szólásszabadság és véleményszabadság van, és ezt mindenkinek tiszteletben kell tartania. Ez vonatkozik arra is, ha balos tüntetésen jobbos ellentüntetőként van jelen valaki, mert ilyen atrocitásoktól is tudunk, és azt is el kell ítélni. Aki pedig Orbán Viktor mondatait tekinti dogmának, szintén szabadon vallhatja meg az új egységet, nincs miért büntetni a meggyőződése miatt. A vérző fejek és törött kamerák, mobilok nem megbocsájthatóak, az indulat nem torkollhat erőszakba. Ezzel gyalázták meg csak igazán a rendezvényt, nem a fütyüléssel.

Mi vezetett el ideáig? Én, és sokan mások, elsősorban a kormány gyűlöletkeltő kampányait, indulatokat generáló kommunikációs húzásait okolom azért, hogy ellehetetlenült a párbeszéd az emberek között. A fekete fehér látásmód, a barát ellenség doktrínája, a világnézeti alapon a nemzetből való kirekesztés mind mind hozzájárulnak ehhez. De tehet erről az ellenzék, és a korábbi kormányok is, akik minden tekintetben csak elmélyítették a szakadékot a táborok között. Ha ezeken múlik, itt nem lesz nemzeti minimum. Ma már az alapjogokat sem tekinthetjük annak, mert csorbát szenved a törvény előtti egyenlőség, a szólásszabadság, a demokrácia sem jelenti már ugyan azt és sorolhatnám mi minden van még.

A konklúzióm az, hogy én nem ítélem el a fütyülőket, de ízlésem ellen való amit tegnap elkövettek. Bármi ellen is tüntettek, akármi mellett álltak is ki, nemzeti ünnepeken ne politizáljunk már, mert így nem lesz ebből soha egység, se új, se régi. A verésekről is szót kell ejteni, mert ezt már el kell ítéljem, Sosem fogom megvédeni azt az indulatot, ami a tettlegességig fajul, és ebben az esetben is erről volt szó. A kormánypárti nyugdíjas egy csatasorba állítható pártkatona ha népszavazásról vagy választásról van szó, azonban mint tegnap kiderült, milíciákat is szervezhetünk belőlük. A határra velük. A beszéd ami elhangzott, csak másodlagos, Orbán bármit mond, a szektája vele, a másik szekta ellene. Ami középen van az az, ami a nemzetből megmaradt. A kormányt nem október 23.- án fogjuk leváltani, nem is március 15.- én, és egyre valószínűbb, hogy nem 2018-ban. Kérdés az is, lehetséges e kormányt váltani az Orbán és rendszere által használt eszközökkel. Még radikálisabban diktátorozni, még szélsőségesebb nyilatkozatokat tenni, keményebben fellépni nem lehet annál, ahogy a NER teszi. Nem a Jobbik stratégáit dicsérem, főleg a népszavazás, alkotmánymódosítás, ultimátum kapcsán kialakult kommunikációs lebőgésük kapcsán, amikor azt mondom, hogy középre kell húzódni. Jobbról előzni ezt a fideszt nem lehet, balról úgy tűnik nem érdemes, középről pedig még nem próbálta senki. Itt az ideje.

#senkisemkerte

Elkéstem.

Ezt a cikket sokkal hamarabb kellett volna megjelentetni, de elkéstem vele. Ha tudtam volna, hogy megjelent ez az írás írtam volna róla, sajnos elkerülte a figyelmemet. A dolog úgy áll, hogy Köntös László, konzervatív, liberális, nem miépes, nem jobbikos, #fasza arspoeticával rendelkező református lelkész, feltette a kérdést -"Ki az a Rihanna?"- mindezt a bulvárbotrányba fulladt Sziget koncert kapcsán. Nos. Ha a téma még csak nem is érdekes, érdekesebb a megszólaló és a cikk hangvétele. Sikerült ugyanis rátapintania a lényegre, akarva akaratlanul is. Miről is szólt tehát ez a cikk ami annyira izgalmas, hogy két hónap elteltével még mindig érdemesnek tartom arra, hogy foglalkozzak vele?

Köntös László a generációk közötti szakadékról és a kulturális elaljasodásról beszél. Példálózik azzal, hogy ő nem tudja ki az a Rihanna, hova tovább, a szomszédai és barátai sem, de sokkal nagyobb baj az, hogy a mai fiatalok nem tudják mi az a Húsvét. Érdekes párhuzam. Releváns, annak tekintetében, hogy sok fiatal fordul el a vallástól. Egy lelkésznél jobban senki nem látja, kikből áll a reggeli mise közönsége, sajnos kihalásos alapon szabadulnak fel a templomi padsorok. Ez egy olyan probléma, amivel a 21. század vallási vezetőinek, a papságnak, foglalkoznia kell. Adódik a kérdés, hogyan kezeljenek egy ilyen szintű válságot? Nos, sok alternatíva van, de a leghatásosabb mégis az emberközelibb prédikáció. Sok reform-lelkészt látok aki jelen van a közösségi médiában, blogot vezet, írásokat jelentet meg, távolodik a dogmatikus értelmezéstől és közelít az emberek felé, a hívők felé. Ez szerencsétlenebb esetben megnyilvánulhat politikai állásfoglalás formájában, de gyakoribbak a személyesebb hangvételű misék. Elmúltak azok az idők amikor a Biblia passzusainak mindenfajta szentségtől mentes felolvasása, a robothangú miatyánkozás és szűzmáriázás és az áldozati ostyáért tülekedés elég ahhoz, hogy az emberek templomba járjanak. Én nem vagyok vallásos, de ennek ellenére látom, mi jelentősége van az egyházaknak a mai kor globalizációs trendje ellenére egyre inkább izolálódód embere számára. Az Istennel való kapcsolattartás számomra sokkal személyesebb jellegű annál, hogy egy pap mediációjára lenne hozzá szükség, azonban az egyházközösségek, a gyülekezetek, a közös imádság ennek ellenére megkerülhetetlenül értéket képviselnek.

Ha már ilyen szépen bevezettem a reform-papság iránti igényt, feldobtam az egyházak újraértelmezésének szükségességét, térjünk rá mit olvasok ki mégis református lelkészünk írásából. Mert az nem más, mint a nosztalgiafetisizmus, a bezzeg régen minden jobb volt -ozás, az elefántcsonttoronyba zárkózás és a fiatalok felé történő nyitás teljes hiánya. Pont amire szükség van nem? Kurvára nem. Jó amikor a nyuggerek felszállnak a buszra és megtartják a kiselőadást a régi szép időkről és a mai fiatalokról? Amikor nem adod át a helyed mert munka után jössz haza és épp egy jó könyvet olvasol, úgy néznek rád mint a véres rongyra, miközben ha hátrébb araszolna találna még szabad ülőhelyet, de az nem számít mert neki ez jár. Jár a nosztalgiafetisizmus is. Jár a bezzeg minden jobb volt régen kultúrája is. Furcsa, mert ezzel a gyakran hangoztatott mémmel ellentétben, minden korok öregjei ezt állították, minden korok "régenjéről", az egyiptomi birodalomtól napjainkig. Miért volt jobb az összes zenekar első lemeze? Miért voltak jobbak az évekkel ezelőtti underground koncertek mint a szigeten a nagyszínpadon? Miért kurvul el idővel mindenki? A válasz az, hogy rosszak a kérdések. Egy idő után mi nem változunk. Egyesek persze azért gondolnak kedvenc zenekaruk sikereire negatívan, mert megszűnt a kivételesség látszata, hogy csak ők ismerik / szeretik az adott előadókat. De az is lehet az ok, hogy megindokolják miért nem kezdtek magukkal semmit. Fáj nekik mások sikere, könnyebb tehát azt az elkurvulással magyarázni. De maradjunk a bezzegeknél. A klasszikus nyugdíjas szarik arra, hogy együtt mozogjon a változó világgal, nem érdekli a legújabb politikai mozgalom, az új előadók, zenei stílusok, az új művészeti trendek. Nem követi a változásokat. Nem tér el a szokásaitól. Megáll a fejlődésben ott, ahol minden jobb volt. Ott ami sosem volt. Az emlékeket utómunkálatokkal megszépíteni nagyon egyszerű, a jövőt is könnyű szebbnek látni, a jelen az ami húsba vágóan valóságos, maga a realitás. Ezzel nem tud mit kezdeni az, aki a múltat már annyira kiszínezte, hogy ha kitekint a világba, csak fájó szürkeséget lát. Ez az ami meggátolja, hogy tudjuk élvezni a nagyszínpadot. Az elöregedő társadalmunkban azonban ez nem csak egy vicces mém, ez lesz generációnk egyik legkeményebb konfliktusa. Hogyan vegyük rá a lassan többségbe kerülő nyuggerkasztot, hogy progresszívan, a jövőre tekintettel vezessük az országot, kezeljük közös ügyeinket?

Abba is érdekes belegondolni, hogyan deformálódott az öreg emberről alkotott kép az évszázadok során. Régen, az öreg kor a bölcsességgel volt társítva, az élettapasztalatot jelentette, tisztelettel tekintettek a vénekre és adtak a véleményükre. Ma az elöregedés az elbutulással társul. A nyugdíjas, az öreg az, akit védeni kell attól, át ne basszák a reklámok, ne vezessék meg az ügynökök, ne csalják ki a pénzét és ne verje magát adósságba. Ki várja ma a bölcsességet a csirke farhát akció okán egymást taposó, piacra járó szocinyuggertől? Remélem, hogy senki. Visszakanyarodva, nem azt várom, hogy Köntös László tudja ki az a Rihanna, bár én se tudnám. De annyit elvárok tőle, és minden embertől, akár idős, akár fiatal, hogy legalább valamennyire legyen / maradjon rugalmas. Nem többet. Hiszem, hogy jót fog tenni egy kis alkalmazkodókészség mindenkinek. Bízom benne, hogy ez nem az én felismerésem, és előbb utóbb a nyuggerkaszt is felismeri, miben kell változtatniuk. De ha ez nem jön össze, a saját generációm nyugdíjas korba lépésével felemelkedik a bölcs vének első újkori generációja. Se.

#senkisemkerte